Montenegro - Anglia 1-1
Aki sok angol válogatott mérkőzést szenvedett már végig, egész biztos könnyedén fel tud eleveníteni pár olyan meccset, amin Anglia az elején vezetést szerez, jól játszik, magabiztosan tartja az előnyét, aztán egyszer csak fordul a kocka, a csapat már képtelen a labdát is megtartani, a vége pedig vereség vagy egy azzal felérő döntetlen. Itt is ez volt: az első félidő alapján úgy nézett ki, hogy itt nem lehet gond. Rooney szerzett egy gyors gólt, utána is Anglia dominált, Montenegro örülhetett, hogy a szünetben csak egygólos hátrányban volt.
Aztán a második félidőre minden megváltozott: a bátor cserékkel feltüzelt hazaiak hirtelen rájöttek, hogy igenis van esélyük, Anglia pillanatokra tudta csak megtartani a labdát, a játékosok pedig az első félidő poroszkálós tempóját folytatták tovább. Montenegro vérszemet kapott, egyre több helyzete lett, és nyilvánvaló volt, hogy ha Anglia nem változtat valamit, ki fog egyenlíteni. Mit csinált erre Roy Hodgson? Az égvilágon semmit. Miután aztán Damjanovic megérdemelten egyenlített, persze beküldte Ashley Youngot, ám hiába kezdtek támadni újra a vendégek, nyilvánvaló volt, hogy ez már a veszett fejsze nyele. Nem is sikerült újabb gólt rúgni, maradt az 1-1.
Önmagában egy idegenbeli döntetlen a sztártámadókkal felálló Montenegro ellen nem katasztrófa, de ez már a harmadik döntetlen a sorozatban, és nagyon nehéz lesz őket megverni a Wembleyben, plusz menni kell még Kijevbe is. Ezért is nagyon bosszantó ez a döntetlen, no meg azért, amiért a csapat teljesen lefékezett a szünetben, és csak a kapott gól után volt képes felpörögni újra. Hodgson meg rászolgált a tutyimutyi image-ére, és képtelen volt belenyúlni a meccsbe, amikor pedig nagyon kellett volna. Oké, hogy hiányzott az összes valamirevaló belső védő, plusz Wilshere, Walcott és Lennon is, de ez akkor sem lehet mentség.
Ami a játékosokat illeti, Joe Hart jól védett, egy hibája volt, de a gólról nem tehetett. A védelemmel igazából nem volt gond, nem ők tehettek arról, hogy Anglia ki sem tudott szabadulni a térfeléről a gól előtt. A középpályások az első félidőben tanítani valóan futballoztak, a szünet után nagyon visszaestek, egyedül Gerrard volt az, akiben végig volt kakaó. Milner megint csak szürke volt, Welbeck jó kezdés után eltűnt a mezőnyben, Rooney pedig a gólja után nagyobb részt magára hagyatva küzdött elöl.
A Crystal Palace játékosai éneklik a Dave Clark Five Glad All Over című slágerét a ‘90-es kupadöntő előtt. Nem csoda, hogy örülnek, hiszen a Rúgd és fuss! áprilisban megy Palace-meccsre!
Újabb edzőváltás a Premier League-ben, újabb hülye külföldi tulajdonos: ezúttal a Reading menedzserét, Brian McDermottot rúgta ki Anton Zingarevics, egy gyanús körülmények között meggazdagodott orosz bűnöző üzletember fia.
Zingarevics tavaly májusban vette meg a klubot, amellyel addigra McDermott minden esélylatolgatásra fittyet hányva nyerte meg a Championshipet. Azóta az orosz ugyan tolt bele némi pénzt a csapatba, de a Reading így is a leggyengébb kerettel rendelkezik a Premier League-ben, McDermottnak köszönhetően viszont még mindig reális esélye van a bennmaradásra.
Azért említsük meg, hogy nem csak külföldi tulajdonosok szoktak hülyék lenni: tavaly a Wolves tulajdonosa, Steve Morgan rúgta ki hasonló helyzetben Mick McCarthyt, de nem sikerült senkit se találni a helyére, végül az addigi segédedző vette át a klubot, amely azóta már a harmadik menedzserét fogyasztva épp a kiesés ellen küzd egy osztállyal lejjebb. Hasonló sorsot jövendölünk a Readingnek is, hiszen ezt a keretet emberfeletti bravúrral/szerencsével lehetne bent tartani csak. Márpedig McDermott egyszer már véghezvitte az elképzelhetetlent a csapattal, de hogy most ki fogja ezt a hálátlan feladatot vállalni, arra mi is kíváncsiak vagyunk.
Ez a maláj faszfej egy újabb érv amellett, hogy nem érdemes ma már futballkluboknak rendesen drukkolni, mint ahogy a Coca-Colának vagy Apple-nek sem drukkol normális ember. Ő nemcsak a Cardiff City színeit változtatta meg kékről pirosra, de a legújabb ötlete az, hogy átkeresztelje a klubot Cardiff Dragonsra. A legszebb az egészben az az érve, hogy tudja, a szurkolók egy része harcosan ellenezni fogja, de mit bánja ő, ha lemorzsolódnak a walesi, régi szurkolók, amikor majd jön helyettük kétszer annyi ázsiai. A kurva anyját az ilyennek, de tényleg.
Anglia - Brazília 2-1
A világért sem szeretnénk túllelkesedni ezt az eredményt: sima barátságos meccsről van szó, amit ráadásul Luiz Felipe Scolari előzékenyen szét is cserélt a második félidőben, de azért igenis jó érzés az, amikor a futballgyilkos, képzetlen, fantáziátlan favágók megkeserítik a Szép Foci Egyedüli Letéteményesei és Hegyi Iván dolgát. Anglia megérdemelten győzött, még ha voltak helyzeteik a braziloknak is, de ahogy a középpályán ritmust váltottak párszor Wilshere-ék, az több volt, mint biztató. Nem véletlenül írtunk Wilshere-éket Rooney-ék vagy Gerrardék helyett, ugyanis a mezőny legjobbja az Arsenal 21 éves középpályása volt, és Cleverleyvel együtt megmutatták, mennyire hiányzott az Eb-n látott angol középpályáról ez a fajta lendület és szellemesség.
Az első félidőben kicsit ránk ijesztettek a brazilok, de miután Ronaldinho elnagyképűsködte a tizenegyest (vagy inkább a sokszor szidott Joe Hart védett bravúrral), átvette a kezdeményezést Anglia, és megérdemelten szerzett vezetést Rooney egy szép támadás végén. Ebben az időszakban jól működött a 4-3-3-as felállás: Gerrardnak jól áll a visszavont szerepkör, Wilshere és Cleverley sok mozgással hozta helyzetbe a támadókat, akik közül Walcott és Welbeck is veszélyesen játszott a széleken. Roy Hodgson elégedetten bólogatott is a kispadon.
A második félidő már a cserék miatt kissé szétesett, aztán Gary Cahill gyermeteg hibája után rövid ideig úgy tűnt, hogy a brazilok akár fordíthatnak is, szerencsére a csapat összeszedte magát, és Fat Frank mesteri lövésével megnyerte a meccset. A brazilok nem keltették összeszokott csapat benyomását, viszont az pontosan látszott, hogy most az egyszer nem csak, hogy nem voltak sérültek az angol kulcsjátékosok, de kivételesen mind jó formában is várták a meccset. Ilyen sajnos mostanában elég ritkán van, és félő, hogy ez is különleges alkalom volt, mindenesetre sikerült élni vele.
Az ilyen meccseken nincs értelme az egyedi értékelésnek, de az biztos, hogy Hart jóvátette a svédek elleni hibáit, a védelem Cahill megingását és a gól utáni zavart leszámítva jól tette a dolgát, különösen a korábban itt is sokat szapult Glen Johnson játszott jól. Jack Wilshere nagyon kell ebbe a csapatba, és még mindig meggyőződésünk, hogy lesz ő ennél is jobb sokkal, Cleverley pedig alulértékelt kicsit, pedig a tizenegyes utáni szerelése is igazi bravúr volt. Walcott láthatóan élete formájában van, remélhetőleg kitart ez majd a vébéselejtezőkig is, Rooney pedig kicsit kereste a helyét ebben a felállásban, de mondjuk azt, hogy ő is biztatóan mozgott, ráadásul a gól mellett gólpasszt is adott. Hodgsonról annyit, hogy megúszta, hogy alig volt csatár a keretben. Legközelebb jön egy átmozgató edzés San Marino ellen, utána viszont idegenben Montenegró, amitől sokkal jobban tartunk, mint a mai meccstől. Remélhetőleg nem sérül meg a kulcsemberek közül senki addig, és akkor nem lehet gond. Legalábbis is elvileg.
Reggel még röhögtünk és egyértelműen kacsának gondoltuk a hírt, de koradélutánra kiderült, hogy bizony mégis igaz: a Southampton kirúgta a csapatot a harmadosztályból két év alatt a Premier League-be visszajuttató managert, Nigel Adkinst. Mindezt ráadásul annak ellenére, hogy egy nehézkes bajnoki rajtot követően a Rúgd és fuss! egyik idei kedvencének számító Szentek az elmúlt 12 meccsből kettőn kaptak csak ki, és legutóbb is nagy küzdelem árán elhoztak egy pontot a Stamford Bridge-ről, kikerülve ezzel a közvetlen kiesőzónából. Az meg már tényleg egy vicc, hogy helyére az Espanyoltól tavaly novemberben kirúgott Mauricio Pochettinót nevezte ki a klub olasz elnöke, Nicola Cortese.
Ugyan már jó ideje nem nagyon frissült a blog, de most aztán tényleg kurvára elment a kedvünk ettől az egésztől.
Angol futballklubok, ha könyvek lennének. Itt egyébként még sok ilyen van.
Egy kis segítség azoknak, akik nem tudják, hogy kinek drukkoljanak a holnapi manchesteri derbin.
Svédország - Anglia 4-2
Pár gondolat a ma esti barátságos meccsről:
- Nagyon nagy kár ezért. Ha Hodgsonon nem vesz erőt az a kényszer, hogy barátságos meccsen muszáj szétcserélni a csapatot, akkor most semmi bajunk nem lenne. Anglia megérdemelten vezetett 2-1-re a 74. percig, amikor hármas csere következett: lement Gerrard, Johnson és Caulker, amivel pont a védelmet sikerült megbontani, a többi már jött magától.
- Joe Hart. Bármennyire is szeretjük, ez nem az ő meccse volt, és ez még csak meglepő sem lehetett, hiszen ősszel a Cityben is volt pár sorsdöntő hibája. A harmadik gólt kb. 40 méterről kapta, a negyedikről ne is beszéljünk. Bosszantó ez, hiszen ott ült a padon az a Fraser Forster, aki kétszer egymás után kivédte a Barcelona szemét. Nagyot kell javulnia Hartnak, ha tavasszal is ő akar a válogatott kapujába állni.
- Ha az utolsó negyedóra felfordulásait elfelejtjük, akkor ez egy biztató meccs volt. Jól működött a 4-3-3, Gerrard hátravonva jól mozgatta a csapatot, a középpályások jól tartották a labdát, és a második félidő elején 2-1-es vezetésnél is nyomott a csapat. Akkor kellett volna eldönteni ezt a meccset.
- Leon Osman. Hol a kurva anyánkban volt eddig? Miért kellett nekünk Barryt, Carricket és hasonló játékosokat nézni a középpályán, amikor itt volt kéznél ő is?!
- Welbecknek sokkal jobban fekszik a válogatott, mint a United játéka. Ez az egycsatáros játék kifejezetten jól megy neki, a gólt is megérdemelte.
- Sterling és Zaha közül az utóbbi nem sok időt kapott, Sterling viszont hasznosan játszott, jó lesz még ő. Mindkettőt gyorsan be kéne dobni tétmeccsen is, hogy el ne lopják a jamaicaiak illetve az elefántcsontpartiak - már ha addig még nem lesz késő.
- Wilshere még nincs formában, kár volt becserélni.
- Rooney hiányzott valakinek? Nekünk nem.
+1: Ibrahimovic nagyon nagy játékos, és nagy kár, hogy egy gyűlöletes fasz.
Már mi se győzzük követni, hogy bő két hónap alatt hány edzőváltás volt a Football League csapatainál
